Villám és halál

Sziasztok! Hát elérkezett ez a rész is lassan. Tudom, hogy rengeteget késtem vele de szinte semmi szabadidőm nem volt. Viszont most már próbálok legkésőbb lét hetente új részt hozni. A részhez pedig jó olvasást!

*Sok-sok évvel ezelőtt:* 

*Fogatlan szemszöge (visszaemlékezés):* 

Pár hetes koromban a szigetemet ahol éltem megtámadták. A testvéreim mind besegítettek a védekezésben valahogyan csak én nem. Én vagyok a legfiatalabb és a leggyengébb ötünk közül. Apám emiatt nem is igazán foglalkozik velem. Ellenben anyámmal, aki, amikor csak teheti, velem foglalkozik. Szóval megtámadtak és elkezdtek ránk vadászni a bőrünk miatt. Védekeztünk támadtunk, de tekintve hogy mi csak sárkányok vagyunk előnyben voltak. El kellet menekülnünk. A saját otthonunkból üldöztek el. Én ebből az egészből természetesen semmit sem értettem. Nem csak én voltam a legfiatalabb és a legkisebb is, de lassabban is fejlődtem a többieknél. Így történt az, hogy anyámmal ketten maradtunk. Pár nap repülés után leszálltunk egy szigeten és a felnőttek elmentek portyázni a szomszédos szigetre.

*Külső szemszög:*

A sárkányok az éjszaka leple alatt terveztek vadászni tekintve pikkelyeik színét ez a legelőnyösebb számukra. Eljött az ő idejük, amikor is a faluban lévő emberek aludni tértek. A vezér indult el először. Megrohamozták a falu élelmi raktárját. A sárkányok nem számoltak azzal, hogy veszélybe kerülhetnek sem azzal, hogy egy fekete hajú fiúcska még ébren van.

- Anya, apa! - Kiáltotta a kis viking mikor haza futott. - Sárkányok vannak a raktárban! - lelkendezett a fiú. Egyáltalán nem félt inkább örült. Ö szerette ezeket a lényeket.

A szülők kirohantak és riadót rendeltek el. A sárkányok végeztek, amikor a vezérüket egy háló a földhöz szegezte. A többiek védelmezve elé álltak. Az istenek ekkor vihart küldtek rájuk. Villámlott és dörgött. Az éjfúriáknak sikerült kiszabadítaniuk a vezért és az égbe emelkedtek a zsákmánnyal együtt. A vikingek viszont nem hagyták magukat. Nyílzáport indítottak az egész égbe. A sárkányoknak ez csak akkor tűnt fel, amikor egy eltalálta a vezérüket. Azok a sárkányok, akik cipeltek a hátukra vették a sebesültet és szélsebesen indultak vissza a szigetre. Azok, akik ott maradtak támadást indítottak. Nem voltak alapjáraton agresszívek, de ha a vezérüket megsebesítették az bizony megtorlást von maga után. A faluban óriás háború vette kezdetét. A szigeten nagy aggodalom fogadta a visszatért éjfúriákat, akik amint leraktak mindent vissza indultak. Páran velük mentek és csak kevesen maradtak ott. Az ott maradtak a vezérüket próbálták megmenteni kevés sikerrel. Bár tény hogy ők voltak az egyik legokosabb sárkányfaj nem tehettek túl sokat. Nyálukkal próbálták gyógyítani a sebet és nézték a haldokló sárkányt. A feszült pillanatot egy kis sárkány panaszkodása zavart meg.

-Anya éhes vagyok! - nyafogta a pici panaszosan.

A jelenlévők szúrósan néztek rá. A kicsi értetlenül nézett vissza, nem érthette mi történik. Bár már elérte azt a kort, hogy ne számítson fiókának még közel sem nőtt fel annyira. Bár mindenki neheztelve nézett rá egy valaki mégis kedvesen megszólította.

- Álmodozó most elfoglalt vagyok. Hamarosan megyek, addig menj játszani. - mosolygott kedvesen rá.

- Túl kedves vagy vele! - mondta valaki a társaságból, amikor az apróság odébb állt.

- Mondjam neki azt, hogy menjen innen, mert az apja haldoklik!? Nem fogom tönkre tenni a gyerekkorát! - kelt ki magából az éjfúria. - Most viszont koncentráljunk a fontos dolgokra! - Adta ki a parancsot és ismét a munkájára figyelt.

Senki, sem mert ellenkezni és nem, csak azért mert most ő volt a főnök. A sárkány alapból nyugodt volt, és ha ideges, akkor jobb volt tőle távol maradni és megtenni, amit kért.

*Egy napokig tartó háború után: *

Az éjfúriák nyertek. Óriási veszteség árán, de nyertek. A vezetőjük elpusztult ezért teljesen vakon vágtak bele az útba megszakítás nélkül. Ugyanekkor egy tíz éves fiúcska állt a sziklaszirten szomorúan tekintve az égre. Elvesztette az otthonát, a családját és a bal kezét is. Nem maradt semmilyen tíz évesen pedig egyedül nem tud boldogulni.

-Bosszút fogok állni a sárkányokon! – kiáltotta az égbe és egy barlangba elvonulva sírni kezdett.

A sárkányok viszont már napok óta repültek megszakítás nélkül. Mindenki bírta egy valaki kivételével. Neki ugyan is gyengébbek a szárnyai. Lemaradt a többiektől és úgy tűnt nem is tudja behozni. 

„-Talán ha lepihennék és feltöltődnék energiával, akkor gyorsabban tudnék repülni és be tudom majd őket érni! – gondolta boldogan és leszállt egy szigeten.”

Felperzselte maga körül a füvet és lefeküdt. A fajtársai mindig is kiröhögték ezért. Ő persze azt hitte, hogy azért nevetnek, mert valami tetszik nekik. A kicsi sárkány perceken belül elaludt. A többieknek nem tűnt fel hogy valaki hiányzik csak az anyjának.

-Itt megpihenünk! – adta ki az utasítást és leszállt.

Nem kellett többször mondani a földet ellepték a fáradt és sebesült éjfúriák. Ám egy felreppent és visszafordult. Hamar rátalált a kölykére, aki békésen szunyókált. Egy napot átaludtak mind annyian ám a következő reggelen a kis sárkány szemei kipattantak és boldogan bújt anyjához. 

*Fogatlan szemszöge:*

Boldogan bújtam anyához. Örültem, hogy itt van velem és nem vagyok egyedül.

-Anya! – bújtam hozzá jobban. – Éhes vagyok!

Igazából már napok óta nem ettem és már nagyon éhes voltam, de nem nyafogtam, mert a többiek sem nyafogtak. Anya felkelt és rám nézett.

-Rendben! Hamarosan visszajövök! – mondta és elindult.

De anya sosem jött vissza. Eltelt egy újabb nap és elindultam meg keresni, de sehol sem találtam. Az eső elkezdett esni ezért behúzódtam egy barlangba és szipogva aludtam el. Másnap reggel visszamentem oda ahol anya elment, de még mindig nem volt ott. Elindultam megkeresni a szigeten. Párszor körbejártam a közepes szigetet, amíg ki nem fáradtam és lepihentem. Megéreztem a hal illatát és felkaptam a fejem. Egy kölyöksikló eszegette a halat velem szembe. Éhes szemekkel néztem rá, amit meg is érzett és rám nézett.

-Kérsz? – Kérdezte kedvesen és felém lökött egyet.

Mohón csaptam le a halra és megettem gyorsan.

-Köszönöm! – néztem hálása a Siklóra.

-Mióta nem ettél? – kérdezte nagy szemekkel.

-Nem is tudom. Pár napja már biztosan. – válaszoltam elgondolkozva.

Ő rám nézett még nagyobb szemekkel és elvitt az anyjához. Átutazóban voltak egy új szigetre terveztek menni. Nagyon kedvesek voltak velem és közvetlenek. Annyira amennyire a magamfajták sose. Magukkal vittek és felneveltek mintha a sajátjuk lennék és elfeledtették velem azt a sok szörnyűséget.

*Napjainkban:*

-Álmodozó! – szólt a hátam mögül.

Büszkén kihúztam magam és a távolba meredtem.

-Álmodozó aznap meghalt. Már nem létezik. - válaszoltam még véletlenül se ránézve. – De ez téged nem érdekelhet, hiszen te ölted meg. Otthagytad egyedül, éhesen akár egy vad sárkány fel is falhatta volna. De ez nem érdekelt téged. Talán fizikailag nem is, de lelkileg megölted őt. Már nem vagyok az a tudatlan kissárkány. Az a részem meghalt. – mondtam ránézve és elrepültem onnan.

(Még egy kis megjegyzést beillesztenék ide ha nem baj. A kisfiú kilétéről írjátok meg a tippeteket kommentbe.)